A különböző szakmai társaságok várandósság és szoptatás alatt is eltérő ajánlásokat fogalmaznak meg a D-vitamin-hiány megelőzésére. Az egyik alapvető ok a jelentős különbségekben, hogy eltérően ítélik meg a D-vitamin normális szintjét, illetve teljesen más matematikai modellt alkalmaznak a D-vitamin-kezelés D-vitamin-szintet emelő hatására. Az Institute of Medicine a 20 ng/ml érték elérését tartja szükségesnek, az Endocrine Society pedig a 30 ng/ml-t tartja minimálisan elérendőnek. Mindezek persze alapvetően a kezelés mellett fellépő mellékhatások kockázatának eltérő meg - ítélése miatt is van. De a szűrést egyik társaság sem ajánlja. Az összefoglaló közleményben a D-vitamin-pótlás jelentőségét és ellentmondásos adatait mutatom be több, meddőséghez vezető betegség esetén és a különböző, terhességgel kapcsolatos kórképek megelőzésében. Véleményem szerint az osteoporosisban szenvedőkön túl a másik szűrendő populáció a meddő és a várandós nőké, kiknek D-vitamin-hiánya feltétlenül kezelendő, jelentős előnyös hatásokkal a terhességre és magzat későbbi életére is.

Célunk az országspecifikus FRAX-algoritmus által meghatározott 10 éves csípő- és a major osteoporoticus törések valószínűsé gének, a D-vitamin-ellátottságnak, csontsűrűségnek (bone mineral density, BMD) és a csontanyagcsere biokémiai markereinek vizsgálata volt 50 évesnél idősebb, 2-es típusú diabeteses (T2DM) férfiak csoportjában.
Meghatároztuk a FRAX által kalkulált 10 éves csípő- és major osteoporoticus törések valószínűségét, a 25-hidroxi-D-vitamin-szintet [25-(OH)-D], a csontanyag csere markereit, a csontsűrűséget az L1–L4 csigolyákon (LS) és combnyakon (FN) összesen 68, T2DM-ben szenvedő férfi esetében, és összehasonlítottuk ezeket az eredményeket életkorban illesztett férfiak eredményeivel (n=68).
A T2DM-csoportban az átlagéletkor 61,4 (51–78) év, a D-hypovitaminosis [25-(OH)- D <75 nmol/l] prevalenciája 59% volt. Az átlagos FRAX-csípőtörés és FRAX nagy osteoporoticus törés valószínűsége 0,7 (0–2,8) és 3,2 (0–8,5)%-nak adódott. Az FNBMD (0,974 vs. 0,915 g/cm2, p=0,008) és LS-BMD (1,221 vs. 1,068 g/cm2, p<0,001) szignifikánsan magasabb volt a T2DM-csoportban, mint az egészséges, életkorban illesztett kontrollcsoportban. A 25-(OH)-Dvitamin (67,7 vs. 79,8 nmol/l, p<0,001), az I-es típusú keresztkötött kollagén C-telopeptid (β-CTx) (0,19 vs. 0,24 μg/l, p=0,004) és az oszteokalcin (13,3 vs. 15,7 μg/l, p=0,004) -szintek szignifikánsan alacsonyabb voltak a T2DM-csoportban. A FRAX által meghatározott csonttörés valószínűségei között nem volt statisztikailag szignifikáns különbség a két csoport között.
Mivel tudatában vagyunk, hogy vizsgálatunk esetszáma korlátozott, feltételezzük, hogy a T2DM-csoportban lévő magasabb BMD és a T2DM mint másodlagos kockázati tényező kihagyása a FRAX-algoritmusból szolgálhatnak magyarázatul az irodalomban leírt és FRAX-kalkulált törés valószínűségei közötti diszkordanciára.

A D-vitamin számos folyamatban vesz részt az emberi szervezetben, kapcsolatát egyre több kórképpel kapcsolatban írják le. A D-vitamin-hiány a mérsékelt égövön a tél végén közel a teljes lakosságot érinti. A Dvitamin-pótlással kapcsolatos ajánlások nem egyöntetűek, és kevés az adat arra vonatkozóan, hogy a nem naponta adagolt kolekalciferol mennyire hatékony. A különböző dozírozási formákat hasonlítottuk össze a szérum-D-vitamin-szint-emelési képesség szempontjából. Azt találtuk, hogy a naponta, hetente, illetve havonta adagolt megfelelő mennyiségű D3-vitamin hatékonysága és biztonságossága teljes mértékben azonos volt.

BEVEZETÉS – Az orvosképzés legjelentősebb tárgyai közé tartoznak az anatómia és patológia, melyek tanulása során a hallgatók gyakorlati óráikon találkozhatnak először bonctermi élményekkel. A nemzetközi szakirodalom eredményei azt mutatják, hogy a bonctermi élmények az orvossá válás folyamatának fontos, de nem mindig problémamentes állomásai.
MINTA ÉS MÓDSZEREK – Kvantitatív (n=733) és kvalitatív (n=45) feltáró jellegű kutatás orvostanhallgatók körében. Mindkét elemzési módszerrel a boncolásos gyakorlatok hatását, az ezzel kapcsolatos élményeket igyekeztünk bemutatni. A két módszer együttes alkalmazása a vizsgálat érvényességét nagymértékben növelte.
EREDMÉNYEK – A hallgatók 50%-a jelezte, hogy „hatással volt rá a boncolás élménye”. A nők és a klinikai képzésben (III–VI. év) részt vevő hallgatók szignifikánsan gyakrabban számoltak be negatív hatásokról. A kvalitatív vizsgálat eredményei megerősítették, hogy a képzés során a boncolásos gyakorlatok meghatározó hatásúak és az élményekkel való megküzdés sok esetben (főként a medikák számára) nehézséget jelent.
KÖVETKEZTETÉSEK – Vizsgálatunk tovább erősíti azt a feltevést, hogy a boncolásos élmények az orvossá válás folyamatában jelentős szereppel bírnak. A sikeres megküzdés nem az érzelmek elfojtása vagy ignorálása, hanem az élmény okozta negatív érzelmek tudatosítása, megértése, és hatékony megoldási stratégiák kidolgozása révén érhető el. Mindezen élmények kezelése a későbbi orvosi mentálhigiéné, az orvos-beteg kapcsolat egyik meghatározó motívuma lehet.